John Watson bevadul

Rövid, arcpirító Johnlock, ízletes csattanóval, nézőközönséggel.

"- John, ez fáj! – hördült Sherlock, mire John végtelen türelméről téve tanúbizonyságot, ismét csak nyugtatta.

- Mondtam, hogy fájni fog. Soha senki nem csinálta még ezt veled? – tette fel a költői kérdést, és erősebben nekifeszült a fiatalabbnak."

Bétázásért örök hálám Szisszancsnak!

Nyögések. Valaki nyögdécselt fájdalmában, és a két férfi hamar beazonosította, kitől származnak. A hölgyemény, aki velük tartott, érdeklődve vonta fel szemöldökét, mi történhet mindenki kedvencével.

- Talán belőtte magát – vélte lekezelően, mire a felügyelő szúrós pillantást vetett rá. Természetesen tudott a férfi gyengeségéről, de örömmel látta, hogy az elmúlt időszakban ez már nem volt jellemző.

- Talán előbb nézzük meg! – javasolta, és sietve elindult az emelet felé. Két társa utána, amint egy hangosabb, szenvedélyesebb nyögés hasított a levegőbe. A nő agyában megfordult egy gondolat, hogy ez nem is drog lesz, hanem valami egészen más…

 Mire a felügyelő felbukkant a nappaliban, már mindenki felfogta a szituációt, lábuk mégis tovább vitte őket a tetthelyre.

 Sherlock a nála kisebb kanapén hasalt, John pedig rajta – utóbbi nagyon eltökéltnek látszott, míg a fiatalabb férfi arcáról inkább fájdalmat lehetett leolvasni.

Greg takarta a kilátást az ajtóban állva, így Donovan és Anderson csak a hangok alapján építhette fel a képet.

Sherlock egyáltalán nem élvezte John törekvéseit, még ha oly kitartóan is hajtogatta, jobb lesz, csak legyen türelmes.

- John, ez fáj! – hördült Sherlock, mire John végtelen türelméről téve tanúbizonyságot, ismét csak nyugtatta.

- Mondtam, hogy fájni fog. Soha senki nem csinálta még ezt veled? – tette fel a költői kérdést, és erősebben nekifeszült a fiatalabbnak.

 Sherlock nem sajnálta kiengedni a hangját, felordított.

- JOHN!

 A szólított, jobban mondva ordított, visszanyomta a férfit a kanapéra, jól ismerte már, milyen gyorsan képes elszökkenni.

- Ha már eddig eljutottunk, befejezem! Orvos vagyok, tudom, hogy semmi bajod nem lesz!

 Donovan ennél a pillanatnál döntötte el, hogy ezt megnézi. Neki ezt látnia kell! Megpróbált beférkőzni Greg mellett, de társa a ruháját cibálta, arcán tömény terror ült. Mrs Hudson tartott felfelé, teljes nyugalommal, egy kis kenőccsel a kezében. Donovan nem hitte, hogy lehet fokozni a házban történő furcsaságokat – amik nem meglepő módon mind Sherlockkal hozhatóak összefüggésbe -, így köpni-nyelni nem tudott. Hagyta, hogy az idős nő finoman odébb tolja, és Lestrade mellett belépve már a nappaliban is volt.

Pont, mikor Sherlock nyögéseit egy roppanás törte meg, majd ezt követte egy hangos ordítás, végül a teljes csend. John diadalmas vigyorral veregette meg kedvenc nyomozója hátát, és kényelmesen leszállt róla.

- Ennyi, meg is volnánk. Ugye, nem is volt olyan fájdalmas? – kérdezte kissé zihálva. Sherlockkal megküzdeni szinte orvosi pályafutása csúcsa volt. Csak ekkor tűnt fel neki a felé lépő nő, mögötte pedig azok, akiket nem leizzadva, Sherlockról lemászva kívánt fogadni.

 Lestrade arcán megértés és némi szánalom látszott, de a másik kettő felé pillantva már tudta, hogy nem azt látják, amit elképzeltek Sherlock hang-orgiája alapján.

Végszóként a pókerarcú Mrs Hudson lépett mellé.

- Csak ezt a krémet találtam, a csípőmre szoktam használni!